Hosszú, boldog nyugdíjas éveket kívántak hívei és tisztelői Kiss Ivánnak azon az augusztusi vasárnapon, amikor elköszönt a plébániától, ahol harminc esztendőt szolgált. Nemcsak a paplakot hagyta el, búcsúzott a várostól is, Keszthelyre költözött.
Szép helyen élt. Könnyű sétára, levegőzésre alkalmas, árnyas park mellett, karnyújtásnyira a Balatontól. Már kezdte megszokni, elfogadni - megszeretni az új élethelyzetet, lassan otthonává formálódott a lakás is: könyvtárszobájában felkerültek a polcokra legkedvesebb könyvei, vasárnaponként pedig misézett is a sarokban kialakított, erre alkalmassá tett helyen - a modern technika vívmányainak köszönhetően ebbe többen be tudtak kapcsolódni, akár marcaliak is.
Mégis el-eljátszott a gondolattal, hogy tavasszal majd újra fontolóra veszi városunk polgármesterének ajánlatát, aki Keszthelyen is megkereste őt azzal, hogy jöjjön vissza, jöjjön haza Marcaliba ...
Erre már nem kerül sor. Alig pár hónappal elköszönő szentmiséje után baleset érte, műtét, hosszú kórházi kezelés, újabb betegség várt rá. Ha csak alkalma adódott, mindig a „marcaliak” után érdeklődött, boldog volt, ha felkeresték. Az „ óhazából „érkező látogatókat örömmel fogadta, és azt sem titkolta, bizony fáj neki, hogy vannak, akikre hiába vár ...
Az ágyhoz kötöttség szomorú monotóniáját oldotta, hogy a sors - nevezzük így - kifürkészhetetlen akaratából betegtársai között földijére akadt. Szülőföldjének hozzá hasonló korú lakója be-benézett hozzá egy kis beszélgetésre: felelevenítették a várvölgyi gyerekkor megannyi emlékét, megidézték a közös ismerősök tovatűnt alakját.
Egyháza és a család mellett marcali látogatói is igyekeztek enyhíteni a kiszolgáltatottság nehézségein: Zsuzsa például, a fodrász, aki megindító szeretetével lelki vigaszt nyújtott, ügyes kezével pedig rendezett frizurát varázsolt neki, vagy Marika nővér, aki szakember lévén, mindig pontosan tudta, hol, miben kél el a segítség.
A sors keretbe foglalta Iván atya búcsúját a földi léttől. Ahogy akadt, akivel képzeletben újraélhette a szülőfalujában töltött éveket, úgy adatott meg neki, hogy élete végső óráját marcaliak körében tölthette.
Látogatóit elgyengült testtel, de teljes szellemi frissességben fogadta. Kis rásegítéssel ugyan, de jól, sőt érdeklődéssel kommunikált. Egy jó fél óra elteltével azonban gondosan végigjártatta tekintetét a körülötte állókon, és tisztán, érthetően azt mondta: Elmegyek. Margit néni vár. Lecsukódó szempilláit nem emelte fel többet.
A városba, ami harminc hosszú éven át az otthona volt, már csak a holtteste térhetett vissza. Hivatásához illő méltósággal búcsúztatták egykori plébániáján, a Gyümölcsoltó Boldogasszony nevét viselő templomban, végső nyugalmat pedig abban a templomban találhatott, aminek az építése már az ő irányításával fejeződött be. A gyászszertartásra helyszűke miatt nem férhettek be annyian, ahányan le szerették volna róni tiszteletüket, de a Tavi Televízió élő egyenes adásban közvetítette, és többször meg is ismételte azt.
A felvételt több ezren nézték meg.
„Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét.”
Az idézetek Pál apostolnak a Timóteushoz írt második leveléből vannak.