Először azt hittem, elírás. Nem, az nem lehet, hogy a negyvenéves osztálytalálkozónkra hívnak a volt osztálytársaim. Biztosan elszámolták magukat. Bár az ciki lenne, mégiscsak komplex matekos osztály voltunk…
Végül beletörődtem, hogy hiába csodálkozom, kijön a matek, annyi az amennyi.
Annál nagyobb örömmel vártam a szeptember végi találkozást. A legtöbb volt osztálytársamat nem láttam mióta elballagtunk a nyolcadikból.
Összeszokott csapat voltunk, elsős korunk óta egy osztályba jártunk, csak egy-egy gyerkőc jött, vagy ment a csapatból, elköltöztek, ideköltöztek. De lényegében együtt éltük meg a gyermekkorunk legmeghatározóbb szakaszát.
Most, utólag arra jutottunk, hogy szerettük egymást. Amikor felidéztük a sok közös emléket, nem jutott eszünkbe olyan történet, amikor bántottuk volna egymást. Voltak meredek csínyek, olykor mi is átléptünk határokat, de az rendben is van talán, annyi kell a mozgalmas gyerek élethez. Példás közösségi életünk bizonyítékaként előkerült a régi rajnaplónk is. Hát, változnak az idők, ma már abszurd a gyerektörténetek között Leninnel találkozni. Remek kis csapat voltunk, nagyszerű tanárokkal, igazán fantasztikus osztályfőnökökkel.
Rózsi néni, dr. Páhi Imréné, aki harmadikos korunk óta figyelt ránk fáradhatatlanul, most is ott volt velünk, dinamikája, energiája, humora késő estig elbűvölt bennünket. Annyira jó volt hallani, kivel mi történt, ki hogy él, annyira jó érzés volt újra megölelni egymást!
Reméljük, a következő találkozónkra nem várunk újabb negyven évet!
Köszönöm ezt a fantasztikus estét a volt osztálytársaimnak!
Csoszó Gabriella