Horváth László tanító 2023-ban Marcali Városért kitüntetést kapott. Sok száz gyermekkel foglalkozott több évtizedes pedagógiai munkája során.
-Hol nőttél fel, mivel foglalkoztak a szüleid?
-Somogyszentpáli vagyok, pontosabban varjaskéri. Édesapám hat elemit végzett. Csirásként, darálósként dolgozott gyerekkoromban, majd később a törpevízmű társulás alakulásakor őt választották vezetőnek.
Úgy ment nyugdíjba, hogy előtte háztáji üzemágvezető volt a termelőszövetkezetben, tulajdonképpen mezőgazdasági agronómusi munkakört töltött be. Édesanyám sokat betegeskedett, mivel nagyon megfázott egy lakodalomban, asztmás lett. Én ekkor még kisgyerek voltam. Sokat volt emiatt kórházban, sajnos szegény nem érte meg az ötven évet. Az alsó tagozatot összevont osztályban jártam Somogyszentpálon. Felsőbe már Kéthelyre mentünk, mivel a faluban épp akkor szűnt meg, amikor én odakerültem volna. Aztán a gimnáziumot Marcaliban végeztem, 1976-ban érettségiztem.
-Volt tanár a tágabb családban? Mi inspirált arra, hogy ezt a hivatást válaszd?
-Senki. Mindkét nagyapám ács volt. Ki nyújtott mintát? Az alsós Judit néni 2-4. osztályban tanított bennünket, cigány származású volt. Nagyon szerettük őt. Sokan voltak az iskolában cigányok, soha nem volt affér közöttünk. Felsőben jó szívvel emlékszem Polgárdi Lajosra, a gimnáziumban pedig Csuka Editre – osztályfőnököm volt két évig -, valamint Gál József tanár úrra. Tanár úr történelmet tanított az első két évben, ez aztán hosszabb távú kapcsolatot eredményezett közöttünk. Talán az olvasás szeretete is hajtott efelé, sokszor órákon a pad alatt könyvet bújtam. Szerettem gyerekek között lenni, akkoriban élénk közösségi életet éltünk. A KISZ klubban vetélkedőket, színjátszókört csináltunk. Jó emlék az önkéntes mezőgazdasági munka, az MHSZ foglalkozások. Eltökéltem, pedagógus leszek. Szerencsém volt, az alkalmassági vizsgát épp akkor törölték el, amikor én felvételiztem. Mert bizony, az énekléssel hadilábon állok. Először Pécsre jelentkeztem magyar-történelem szakra. Kiderült, sokan gondolkodtunk ugyanígy.
Mivel a matematika jegyem az utolsó évben nem volt éppen fényes − beteg voltam, mulasztottam emiatt, meg rendeztem egy olyan színdarabot, aminek a tanár volt a nem éppen pozitív főszereplője −, úgy gondoltam, nincs esélyem. Fél évet képesítés nélkül tanítottam Niklán, majd Kéthelyen. Utána a kaposvári tanítóképzőben tanultam tovább. Itt Nagy Tibor bácsit szerettem nagyon. Kb. 180-an diplomáztunk az évfolyamban. A főiskola után az első osztályomba 37 gyerek járt. Emlékszem, ahogy mentem reggelente a Lengyelkerten át a gombai iskolába, még a 70 éves bácsi is tanító úrnak szólított, amikor rám köszönt. Tisztelték a tanárembert, s bizony, a szülők „elrendezték” a gyereket, ha az kellett.
-Mikor ismerkedtetek meg feleségeddel, Csordás Piroskával? Ő szintén megbecsült tanító, ma már ő is nyugdíjas.
-Egy évfolyamba jártunk a főiskolán, ott az utolsó éven kerültünk közel egymáshoz. 1981 augusztusában házasodtunk össze. Én Gombán kezdtem tanítani, a feleségem pedig a Nevada alatt a Rákóczi utcában. Bizony, ott is folyt akkor oktatás. A gombai iskolában telt a pedagógus életem jelentősebb része, csak három olyan év volt, amikor nem ott tanítottam, mert a német nyelv oktatása miatt negyedikben feljöttünk a Mikszáthba. Ez 2006-ig tartott, onnantól már a Mikszáthban voltunk. Alapjában véve mindig osztályfőnök voltam az első 26 évben végig, aztán már forgással ment az osztályfőnökség, 29 éven át írtam „zsinórban” a bizonyítványokat. 18 évig voltam munkaközösség-vezető, korábban a közalkalmazotti tanács tagja, szakszervezetis, mikor éppen mi.
-Gyerekkorodban is szerettél túrázni?
-Mindig „mászkáltam” erdőben, mezőben a környékünkön. Amikor második évben tanítottunk a Mikszáth Iskolában, Piroskával, Gájer Tamással elmentünk a gyerekekkel vándortáborba. Ottalvós volt, sok diák jött velünk. Ekkor még kevés összegből tudtunk ilyet szervezni. Persze, mi ezért nem kaptunk fizetséget, de ha a lehetőség megengedte, honorálták a munkánkat november 7-én jutalom formájában. 1986-ban hathónapos terhes volt a feleségem, ezért csatlakozott hozzánk Guricza Gyula is a bakonyi programhoz. Meg is maradt ez a csapat 1994-ig. 1993-94-ben ún. álló vándortáborokat csináltunk, csillagpont túrákkal, (ezután Gyuszira taksáltam a táboroztatást. Aztán 1997-ben kitaláltam a barangoló- és horgásztábort. Hat napos volt, az első két turnusban, majd lett belőle három. A harmadik változat a túlélő tábor volt, itt Trombitás Árpád segített öt éven át. Busszal –vonattal elmentünk valahová, és gyalog jöttünk visszafelé. Aludtunk mezőn, kápolnában, kápolna előtt, kultúrházakban. A diákörkormányzat meg a városi segített be anyagilag pályázatok révén. 2014-ben született meg az első unokám, akkor hagytam abba a táborszervezést. Emellett csináltunk négy erdei iskolát. Tanai Gyulával és Adriennel jártunk az Őrségben többször is, a Bakonyban. (Egyébként 55 tábor volt összesen.)
-Mindeközben könyveid is jelentek meg. 2005-ben elismerve addigi munkádat, Alkotói Díjban részesültél.
- Klassz kollégáim és vezetőim voltak, akik támogattak abban, hogy kiteljesedhessek minden téren. Számos projektet, jó gyakorlatot, innovációt csináltunk, csak éppen még nem így neveztük akkor. A barangolások kapcsán utána kellett néznem térképeknek, útvonalaknak, tudnivalóknak. Ennek kapcsán Gál tanár úr szorgalmazta, hogy Marcali földrajzát, túraútvonalait gyűjtsük egybe. Könyv lett belőle.
Közben ő felkérést kapott arra, hogy a Somogyról szóló kézikönyvbe írjon a kistérségről, hívott, segítsek a munkában én is. 24 településre mentünk ki (anyagilag egyébként ráfizetéses volt a sok utazgatás miatt), de rengeteg információt lehetett összegyűjteni. A munkába én meg Guricza Gyuszit szerveztem be. Csömenden a török időkből a harang történetét az ottani lakatosmester mesélte el. A 90-es években gyűjtöttem az anyagot, 2002-ben jelent meg az első könyvem Az elveszett templomtorony címmel. Niklán Hársházi Pista bácsi révén ismerkedtem meg a hagyományokkal. Szentpálon pedig egy idős pap volt gyerekkoromban, aki járta a falut és feljegyzéseket készített, ez is megjelent a Somogyi Múzeum kiadványban. Édesapám is sokat mesélt, Pusztakovácsiban pedig Samu Zoltán. A marcali monográfiákban is sok hasznos információt leltem.
-Mikor volt minderre időd?
- Annak idején, a 90-es, 2000-es években még volt. Ha valami motoszkált bennem, azt hamar, két-három nap alatt megírtam. Jó ideje már roppant keveset értem rá ezzel foglalkozni. Idősebb is lettem, meg tanárként a leterheltségünk is akkorára növekedett, hogy sem idő, sem energia nem volt már rá.
-Gyermekeidről ha mesélnél ..
-Julcsi 1986-ban született, 1989-ben pedig Anna. Mindketten mikszáthosok voltak, majd a Táncsicsba jártak Kaposvárra középiskolába. Büszke lehetek rájuk, mindkét helyen plakettet kaptak jutalmul ballagáskor. A nagyobbik leány Pécsre, a kisebbik az ELTE-re ment egyetemre, bölcsészkarra. Lehettek volna tanárok, de egyik sem választotta ezt a pályát. Julcsi multicégnél német és angol nyelven végzi a külföldiekkel az ügyintézést. Anna egy online magazinnál végezte a gyakorlatát, és később is az újságírásban teljesedett ki. Tőle három unokám van, Julcsiéknál egy.
Dunaföldváron és Veresegyházán élnek a családjukkal. Sűrűn vagyunk együtt, nyáron nálunk vannak a nagyfiúk.
-December óta nyugdíjas vagy. Hiányzik a tanítás?
-42 év az életemből a tanítás. Minden úgy volt jó, ahogy történt, hogy az következhessen, ami jött. Eleinte nagyon hiányzott, valójában nem tudtam, hogyan fogok ezzel a helyzettel megbirkózni. Aztán kiderült, egészen jól. Jött a tél, nem volt az olyan rossz érzés, hogy nem kell kimennem a hidegbe, elindulni az iskolába. A mostani oktatási helyzet is segített abban, hogy ne legyen akkora a szívfájdalmam. Persze vittem tovább a horgásztanfolyamot, az AMV-t, és nincs olyan két hét, hogy ne forduljak meg a Mikszáthban.
-Mik a terveid?
-Élni ameddig lehet, unokázni, udvart rendezni, írni még, túrázni, nekiindulni erdőnek, mezőnek. Piroska három éve itthon van, ő is sokszor elkísér a mászkálásokra, meg a barátnője is. A főzésre is több időm jut. Sok zöldséggel készítem az ételeket, megszerettem az egészségem érdekében. Jobban is érzem magam ettől.
Hosszú, boldog, egészségben töltött nyugdíjas éveket kívánunk!