Írásunk nem készült sem életrajznak, sem pedig egy politikai pálya értékelésének. Csak emlékképek ezek, vékonyabb - vastagabb ceruzavonások egy Marcaliból induló és ide hazatérő, teljesítményével magának díszpolgári címet kivívó, magasra emelkedett ember arcképéhez.
A család
„Gyurika nincs, Apám sincs. ... Nem maradt életben más rokonom, csak a Sanyi bátyám. Senki más nem .... Mondtam, nincs értelme tovább az életnek. ...lefutottam a lépcsőkön, és rohantam a Dunához ... A parton egy pillanatra megálltam, néztem a vizet, és egy gyerekalakot láttam a vízből kiemelkedni. Az arca - ahogy később megszületett a Gabi - ugyanolyan volt, ez nem képzelgés, ez így volt.”
Bauer Júlia szavai ezek, Suchmann Tamás édesanyjáé.
A húszas évei elején járó fiatal lány a sors kiszámíthatatlan kegyelméből túlélte Auschwitz poklát, és tekervényes úton ugyan, de végül haza is keveredett. A célig kitartott, de ott összeomlott, akár az egykori maratoni katona. Megtépázott idegrendszerét egy látomás simította ki: A folyóból kiemelkedő kisgyermek arca az élet folytathatóságának ígéretét hordozta, aminek megtartó ereje lett. Célt adott az életének, de feladatot is tartalmazott - a helytállás parancsán túl a tanúságtétel kötelezettségét. Mindkettőt teljesítette.
A két holokauszt - túlélő, Bauer Júlia és Suchmann Andor egymásba kapaszkodva próbált talpra állni, mindenükből kifosztva és mindenkijüktől megfosztva. Összeházasodtak, megszületett két kisfiúk, Gyurika és Gabika /Tamás/. Marcaliba az ötvenes évek elején keveredtek, és egész életüket itt élték le, abban a Kaposvári utcai házikóban, ahol otthonra leltek.
A családot előbb-utóbb szinte mindenki megismerte.
Bandi bácsi fuvaros volt, rengeteg emberrel került kapcsolatba - kinek fát hordott, kinek szenet vagy téglát. De a kenyérgyárból is ő szállította ki a pékárut Marcali intézményeibe, boltjaiba. Emblematikus figurája volt a városnak jellegzetes öltözékével, összetéveszthetetlen sapkájával, közvetlen, barátságos modorával.
Juliska néni zárkózottabb természet volt, éles elmével, művészi hajlamokkal megáldva. Tanítónőnek készült eredetileg, de közben megbolondult a világ:
„Szülőhazám jaj mit tettél
a gyilkosokkal szövetkeztél.
Elkergettél, megtagadtál,
pribékek kezére adtál.
Gyökereim széjjeltépted
homlokomon szégyenbélyeg.
Minden nap a csodát várom,
huszonegy lennék a nyáron.
Kicsiny falum, szűkebb hazám,
sírban nyugvó Édesanyám,
Itt lélegzem, csak itt élek,
szívet, hazát nem cserélek.”
/ Bauer Júlia, 1945. /
Mit lehetne még ehhez hozzátenni?
A fiúk korán munkára lettek fogva. Ha a helyzet úgy kívánta, maguk is beálltak az apjuk mellé, először csak a rakodásban segítettek, később már fuvaroztak is, önállóan.
Gyuri, az idősebbik gyerek kárpitosmester lett, itt alapított családot, itt nevelte fel a gyerekeit. Szakmájából adódóan sok marcali otthonában megfordult. Néhány éve még naponta lehetett látni őt a város utcáin, ahogy kis motorján a „hegyre” tart. Ma már - hasonlóan a szülőkhöz - ő sincs közöttünk. Családja pár hónap különbséggel veszítette el mindkettőjüket, feleségét is, őt is.
Tamás
Avagy a Gabi? Netán „a” Suchmann?
Megszületésekor édesanyja ugye benne vélte felfedezni az egykori látomásában megpillantott égi jelenség arcát, nem csoda, hogy egész életében korláttalan és korlátozhatatlan rajongással ölelte körül a fiát, aki a Mama mindenre kiterjedő figyelme, gondos nevelése mellett cseperedett fel. A kötelező iskolai oktatás mellett „németre járt”, zongorázni tanult, rengeteget olvasott.
Nemcsak az általános iskolát, a gimnáziumot is itt végezte. A közös diákkor tizenkét esztendeje alatt kialakult, eltéphetetlen kötelék fűzte osztálytársaihoz egy életen át. Pedig ő már akkor se számított egyszerű esetnek: Osztálykiránduláson egy lepedő segítségével kísértetnek öltözve riogatta - leckéztette a napközben nagyszájúan férfit játszó, az éjszakai rém láttán azonban egyszeriben reszkető kisfiúvá változó többieket. De a sokadik érettségi találkozóra készülődve, a nehezebb sorsú, szerényebb anyagi körülmények között élő volt osztálytársat maga mellé vette, az üzleteket végigjárva, tetőtől talpig felöltöztette - nehogy már kellemetlenül érezze magát szegény!
Ami igaz, az igaz, a tanárok többsége sem ilyen diákot álmodik magának, amilyen ő volt.
Lázadó szelleme nem szívelte a korlátokat, megbántottságában nem tudott tekintettel lenni holmi erőviszonyokra: amikor valamelyik tanára részéről sérelem érte, áttette székhelyét az első padba, hogy jól látható legyen, és további miheztartás végett szertartásosan kikészítette a kétélű tőrét a pad tetejére ...A tanári kérdésre, hogy mégis mit képzel, azonnal kész volt a válasszal: nem tiltja a házirend!
Éltanuló sose volt, de minden iránt érdeklődő és tájékozott igen. Valósággal falta a könyveket, komplett versesköteteket tanult meg kívülről, és egész életében verselt maga is. Miniszterként is, többnyire éjszaka. Ahogy készen lett egy költeményével, azon melegében felhívott valakit, beolvasta a telefonba, és kisdiákként izgulva várta a kritikát. /Az álmából felriasztott kiszemelt ítész nem mindig tudott örülni a megtiszteltetésnek, mondjuk hajnali kettőkor./
Ez is ő volt. Közismert szétszórtsága, szertelensége éppúgy hozzá tartozott, mint a mély érzelmek vagy a logikus, elemző gondolkodás képessége.
Elemi erővel felszínre törő, hirtelen indulatairól az első pillanatban talán maga se tudta mindig, miként folytatódnak: gyönyörű - mert hiteles - zongorajátékban oldja fel hullámzó érzelmeit, vagy olyat fog mondani, esetleg tenni is, amit nagyon megbán majd, és amivel egyébként is magának árt a legtöbbet ...
„Mélységes mély a múltnak kútja”, valóban. Hogyan és hová épültek be benne azok a kisgyerekkori éjszakák, amikre később így emlékszik vissza:
„a Mama minden-minden-minden éjjel egy órakor, három órakor, négy órakor fel szokott sírni, és gyakran én ráztam meg a vállát, én öleltem meg a testét, töröltem a könnyeit ...egyet nem tudott: felejteni. Álmában nem tudott felejteni ... Felijedt apám, felijedt Gyuri, aztán talán tovább aludt a család.”
Elvégezte a jogi egyetemet, és egyre felelősségteljesebb munkakörökben dolgozott, magánéletében is révbe ért. Természetesen itt, Marcaliban. Felesége, Filebics Magdolna mintha csak a Mama ketté tört álmát teljesítette volna be: tanítónő volt. / Később szociológusként vált ismertté. / Együtt, egyforma szeretetben nevelték a két kisfiút, Lacit és Pétert, akik felnőve szintén Marcaliban találták meg a boldogulásukat. Ők üzemeltetik a városban közismert két vendéglátóhelyet, a Kék Holdat és a Marcali Hát nevet viselő Nagypincét.
Tamás a rendszerváltás éveiben sodródott a politikába, ahogy akkoriban annyian mások is, mintha a Fényes szelek korát ismételte volna a történelem, lehetőségeivel, buktatóival egyaránt.
Először „csak” parlamenti képviselő, később miniszter - privatizációs és ipari is -, államtitkár lett, meg felsorolni is sok lenne, hányféle posztot töltött be, és nemcsak politikaiakat.
Mit lehetett ebből érzékelni itt, Marcaliban?
Hogy sokat lehet látni a tévében. A kilencvenes évek elején-közepén ez még újdonságnak számított.
- Odanézz! Ott a Suchmann! - sok marcali családban kiáltott fel valaki esténként, a Híradót nézve. Jó volt látni, talpraesett volt mindig, nem kellett szégyenkezni miatta. Jó szónok volt.
Azt is lehetett tudni, hogy érdemes segítségért fordulni hozzá. Meghallgat, s ha teheti, intézkedik.
De legfőképpen az látszott, hogy rengeteget talpal ezért a városért. Hogy szívügye is, presztízskérdés is neki: meg tud-e oldani egy-egy problémát, ide tud-e irányítani súlyosabb pénzeket. Legtöbbször meg tudta oldani, ide tudta irányítani.
Talán nemcsak a magas pozíció miatt, hanem főleg azért, mert az itt élő emberek az ő számára nem a „lakosság” voltak, hanem az utcabeliek, az iskola- vagy munkatársak, a Papa, a Mama ismerősei: a Kati, a Laci, a Maci, a Józsi, a Sanyi bácsi, az Eszti néni.
Másból nem igen lehetett volna kikövetkeztetni, hogy így fölvitte az Isten a dolgát.
Ugyanúgy jött-ment a városban, mint azelőtt, rótta a kilométereket a lovaskocsival. Péntekenként pedig, amikor csak tehette, ahogy gimnazista kora óta mindig, a piacon töltötte a délelőttöket. Mert a piac nemcsak bevásárlóközpont vagy vendéglátóhely, zöldséges vagy hurkasütő, hanem a hajdani agórák és fórumok, a régi kiskocsmák jogutódja is volt az ő szemében. Ott lehetett találkozni az ismerősökkel, elbeszélgetni az élet dolgairól, megvitatni ezt-azt. Ott meghallgatásra találnak a sérelmek, megosztódnak az örömök.
Tud valaki olyan esetről, amikor itt, Marcaliban, bárki, akit ő ismert, képviselő vagy Miniszter Úrnak szólította? Volt ő Gabi, Tomi, Tamás, még, „na idefigyelj Suchmann is”, de hogy hajbókolni kellene előtte, az valahogy senkinek nem jutott eszébe.
A politikai pálya eredményei vagy kudarcai más lapra tartoznak. Azt majd elemzik a hivatásosok, történészek, politikusok. Ami biztosan tudható: plebejus érzelmektől fűtött, mindvégig felvállaltan baloldali ember volt.
A kilencvenes években olyan időket éltünk, hogy egy miniszter akkor is belebukhatott egy sikamlósabb ügybe, ha semmi köze nem volt hozzá. Akkor is, ha az a bizonyos ügylet jogilag támadhatatlan volt az általa irányított terület szempontjából, de morálisan megkérdőjelezhetőnek számított. Egy vezetőnek a beosztottjai dolgaiért is vállalnia kell a felelősséget.
A döntést elfogadta. Tudomásul vette, de mélyen sértette.
A Mama ekkor verset írt hozzá:
„Töviskorona a fejeden,
de folt nincs a becsületeden,
Pedig rád dobták a gyanú piszkát, sarát,
maradt-e még őszinte jó barát?
Nagyot ütött rajtad
az élet ostora,
de becsületed rangért,
ne add oda soha.”
A zaklatott életmód, az állandó feszültség megroppantotta az egészségét, de visszavonulásra, nyugodtabb, kiegyensúlyozott életmódra rábeszélni nem lehetett, pedig próbálkoztak vele sokan. Lételeme volt a folytonos nyüzsgés, az állandó intézkedés. Enélkül nem tudott élni, lehet, ha megfosztja magát tőle, az még jobban ártott volna neki.
Ifjúkori érdeklődését végig megőrizte, szabadidejében továbbra is a régi kedvteléseinek hódolt. Amikor már megengedhette magának, szenvedélyesen gyűjtötte a kéziratokat, különféle műtárgyakat, történelmi emlékeket - tudta értékelni őket, megvolt hozzá a műveltsége. Tudósokkal, művészekkel barátkozott, számon tartotta a klasszikus értékeket, zenében, irodalomban, képzőművészetekben egyaránt. Ennek tudott örülni - tivornyákra nem költött, az nem az ő ízlésvilága volt ...
Nehéz embernek, megosztó személyiségnek is tartották, joggal: a simulékonyság nem tartozott az eszköztárába, tudott nyers, akár durva is lenni. Nemcsak barátokat, ellenfeleket is gyűjtött. Azt azonban nem vitathatja el senki, hogy Marcali a MINDENT jelentette neki.
Amikor a Mayer Emesével kötött második házassága a fővároshoz kötötte, a marcali szülőházat akkor is az otthonának tekintette. A Mama és a Papa halála után szépen felújította, gyakran időzött benne.
Feltűnhet, hogy ebben a családban a neveknek olykor jelentősége van. Gyuri, az idősebbik fiú az édesanya kistestvére, a haláltáborban kétéves korában megölt Gyurika után kapta a nevét, Tamásét pedig Gyuri fia viszi tovább. Laci kislánya, Julcsi a Mama nevét „örökölte” meg. Julcsi három éves, ő már csak a családi történetek alapján fogja megismerni, hogy igazából ki is volt a nagypapa.
Dr. Suchmann Tamás Marcaliból indult és Marcaliba tért meg. Végső nyugalomra is. Közös sírban pihen az egykori kis család mind a négy tagja. Marcaliban, terebélyes gesztenyefák árnyékában.