- Az első emlékeim engem már Marcalihoz kötnek - idézi fel a gyerekkor képeit a kisebbik fiú, Csaba -, mi még nem kütyükkel, hanem egymással játszottunk.
Az iskolánál laktunk akkor még, és az udvar, a kert, a sportpályák mindig kínáltak nekünk valami izgalmas elfoglaltságot. Rohangáltunk, fociztunk, de a környéket is bebarangoltuk. Mint a testvérek, úgy nőttünk össze a környékbeli fiúkkal - Bánkuty Jóska, Király Sanyi, Balázs Gyuri -, nem véletlen, hogy az akkor kötött barátságok máig megmaradtak. Velünk szemben laktak a Kőrösi -fiúk, velük is sokat voltunk együtt, a szüleik, Aranka néni és Lajos bácsi sok marcali diákot tanítottak, karakteres egyéniségek voltak.
- Mindkét szülőtök pedagógus volt, és ti is mind a ketten ezt a pályát választottátok. Összefüggenek ezek egymással?
- Egyértelműen. Ebben nőttünk fel. Elvégeztem a tanítóképzőt, Boglárra kerültem, a fővárosi nevelőotthonba. Nagy iskola volt az nekem. Különös világ, ami azonnal megfogott. Nehéz sorsú, többnyire sérült lelkű gyerekek éltek itt, súlyos tapasztalatokkal maguk mögött - perifériára került családok, éppen börtönbüntetésüket töltő szülők magukra maradt kiskorú leszármazottai. A pedagógia mellett itt fordult az érdeklődésem a kriminalisztika felé, ez utóbbi egyébként apám kedvence is volt ...
Amikor megkaptam a behívómat - akkor még kötelező katonai szolgálat volt -, és lehetett választani, hogy katonának állok-e vagy elmegyek tisztképzőbe Kerepestarcsára, ez utóbbi mellett döntöttem. Olyan rendőrtiszt voltam, aki pedagógus is egyben, így természetes módon adódott, hogy az ifjúságvédelemben dolgozzam, és akkor már itthon, Marcaliban. Annyi év alatt megéltem jó néhány változást, ilyen-olyan átszervezést: Fonyódon újjáalakult a kapitányság, én pedig oda kerültem bűnügyi osztályvezetőnek, de dolgoztam a megyei főkapitányságon is, ott az ügyeletet irányítottam. De akárhol is szolgáltam, az otthonom mindig Marcali volt.
- A férjem rendkívül fontosnak tartotta, hogy a gyerekeink csak addig legyenek távol, amíg muszáj - szögezi le Márta néni -, hogy próbáljanak meg itthon munkát találni, és jöjjenek haza. Amikor Laci fiúnk végzett Pécsen, Kéthelyen tudott elhelyezkedni, lakást is kapott ott, de ahogy lehetett, visszajött.
- Akkoriban ismertük meg egymást - idézi fel a tovatűnt ifjúság emlékeit Laci özvegye, Bea - ő fiatal tanárként a nyári szünetben kukoricát árult a máriai strandon, én pedig főiskolásként ugyanott a Deltában voltam diákmunkán. Esténként, amikor végzett, be-betért hozzánk - ősszel már a menyasszonya voltam, de nekem még vissza volt egy évem a főiskolán. Ő már Kéthelyről is bekapcsolódott a Mikszáth Iskola sportéletébe, és ahogy adódott rá lehetősége, tanítani is odament. Én is kaptam állást a Noszlopyban, szolgálati lakásunk is lett, két év különbséggel pedig a gyerekeink is megszülettek, Viktor és Kornél.
- Nagyatádi lány vagy. Nem szeretted volna inkább, hogy ott telepedjetek le? Könnyen adtad be a derekadat?
- Én szívesen költöztem ide, egyébként is, én félig-meddig hazajöttem. Édesapám gyótai származású, ott élt a nővére, Manci néni és az öccse, Dezső bácsi / Guricza Józsefné és id. Ható Dezső /. Ott nyaraltam gyerekkoromban, kiterjedt, összetartó rokonság vett körül. Ma is többen élnek-dolgoznak Marcaliban a Guricza- vagy a Ható-család tagjai közül.
Laci kilenc évig tanított a Mikszáthban, Trombitás Árpi, Bőle Laci, Gájer Tamás, Kis-Dörnyei Laci voltak társai a munkában. Szörnyű kimondani is: ötük közül hárman már nem élnek ... Amikor átment a Sportcsarnokba, akkor se változott meg alapvetően az életünk.
Igaz, hogy kevesebbet tudott itthon lenni, és a hétvégék is munkával teltek, de a családjához való viszonya nem változott, ugyanúgy számíthatott rá mindenki, ahogy azelőtt.
Voltak persze nehezebb időszakok is, a vásárok előtti hónapok, vagy azok a nyarak, amikor új edzővel, játékosokkal kellett tárgyalni. De akkor is ugyanúgy megtartottuk a nagy családi összejöveteleket vagy a közös programokat, kirándulásokat a barátainkkal, Bodrogi Csabáékkal, Lantos Ernőékkel.
- Te ma is a Noszlopyban tanítasz, a szakpárosításod meglehetősen szokatlan: matematika-ének. Egyáltalán hogy jutott ez eszedbe?
- A zene kisgyerekkoromtól adott volt, zeneiskolába jártam. A matematika később került képbe, és ez arra is példa egyúttal, hogy milyen hatást tud gyakorolni egy nagy tudású, karizmatikus pedagógus diákjai egész életére. Gimnáziumi matematikatanárom és osztályfőnököm, Ködmön Imre szerettette meg velem úgy a szaktárgyát, hogy ez eldöntötte a választásomat. Itt az iskolában eleinte énekszakosként számítottak rám, a művészeti iskola életében is részt vettem, a Calypsoban is énekeltem. Később viszont inkább a matematika került előtérbe, főleg a tehetséggondozás kötötte le az energiáimat, az ebben elért eredményeimért kétszer is kitüntetést kaptam.
Csabának viszont nem kellett idehozni a feleségét, ő marcali lányt vett el, Szabó Gyöngyit. Gyöngyi szüleit nagyon sokan ismerhetik a városban, negyven éven keresztül dolgoztak a kórházban mindketten, sokáig az ottani szolgálati lakásban is laktak. Erzsi néni a belgyógyászaton volt ápolónő, Gyuri bácsi pedig gépkocsivezetőként dolgozott. A Szabó-kislányok sokat játszadoztak a kórház gyönyörű parkjában, máig tartó kötődésük a természethez innen, no meg a szülőktől eredeztethető, akik mindig szerettek kertészkedni.
Márta néni jegyezte meg, milyen különös játéka a sorsnak, hogy abban az iskolában, ahol ők hatvan évvel ezelőtt elkezdték a marcali életüket, ma mindkét menyük ott tanít, Gyöngyi igazgatóhelyettes.
- Az apósom még élt - emlékszik vissza Gyöngyi - amikor 11 éve felkértek igazgatóhelyettesnek. Ő biztatott a legjobban, hogy vállaljam el, nagyon örült neki, hogy így alakult, teljes szívvel állt a döntésem mellé.
Közben a második nemzedék felett is múlni kezdtek az évek.
Csaba még ötven se volt, amikor egészségügyi problémái miatt nyugdíjba került, igaz, rövid pihenő után újra tudott munkát vállalni: dolgozott pénzügyi vonalon, de egy magánnyomozó barátjának is besegít alkalmilag.
Laci pedig... fájdalmasan friss még a seb mindenkinek.
- Először az apósom megrendítően hirtelen halála tört össze bennünket - keményíti meg magát Bea az emlékezéshez -, aztán én betegedtem meg. A helyzetem reménytelennek látszott, de szinte csodával határos módon - meg a család segítségével - sikerült talpra állnom. Ahogy visszamehettem dolgozni, teljesen váratlanul, de egyértelműen jelzett Laci szervezete: baj van.
Heteken belül megvolt a diagnózis, megműtötték ugyan Kaposváron, de nem az lett az eredmény, amiben reménykedtünk. A marcali kórházban ápolták tovább, és olyan szépen javult az állapota, hogy haza vihettük. Szellemileg teljesen rendbe jött, visszatért a humora - nem is ápolni, csak segíteni kellett. És segített mindenki. A csarnokbeli munkatársak Viktor fiúnkkal együtt vitték tovább a dolgokat, napi rendszerességgel jöttek konzultálni vele, beszámolni a dolgok állásáról. Kornél mindent hátrahagyva rohant haza minden hétvégén, Csaba fáradhatatlanul hordott bennünket orvostól orvosig, egyik vizsgálatról a másikra.
Anyukám főzte a kedvenc leveseit, az ő édesanyja pedig tartalmas, meghitt beszélgetésekkel tartotta benne a lelket. Mindenki mellénk állt, a kézilabdások, a barátok, a szomszédaink. Karácsony előtt roskadásig telt a konyhaasztalunk kaláccsal, süteménnyel.
És nem beszéltünk róla, hogy mi lesz ... Ő meg a legnagyobb teherrel, a közelgő elmúlás súlyával a vállán, ugyanolyan természetesen viselkedett, mintha mi se történne. Csak az a zöld mappa telt meg közben csendben, elkészült a lista a tennivalókkal, amiket el kell majd végeznünk, ha ő már ...
- Azt nem tudom szavakkal megfogalmazni, csak átélni és érezni, milyen az, ha felnézek a Sportcsarnokra, és meglátom kiírva rá a gyerekem nevét - töri meg a hirtelen beállott csendet Márta néni.
A sport mindig kitüntetett szerepet játszott a család életében, aminek talán az anyai nagyapa példájában, netán génjeiben keresendő a forrása. Ő nemcsak sportolt, hanem sportvezetőként is tevékenykedett, amikor öregségükre feleségével együtt ők is Marcaliba költöztek, valóságos sakktábort gyűjtött maga köré még itt is.
Az unokák nemzedékében ezt a vonalat főleg Laci fiai vitték tovább. Szenvedélyes vonzalmuk a kosárlabda iránt mindenek előtt Bőle László tanár úr érdeme, aki edzőként országos döntőig vitte azt a csapatot, amelyiknek a testvérek közül Viktor a kapitánya, Kornél pedig a játékosa volt. Mára már ők is felnőtt emberek, Viktor az édesapja örökébe lépve viszi tovább a Sportcsarnokot. Mellette edzősködik is, diplomát is ezen a területen szerzett. Kornél –aki profi kosarasként évekig az utánpótlás, majd a felnőtt válogatott tagja volt-pénzügyi tanulmányokat végzett, fő hivatását a „civil " életben szeretné megtalálni. Mellette ma is aktívan kosárlabdázik, visszakerült Pápára, ahonnan a család sorsának formálódása a szerzetes nagybácsi bábáskodásával hajdanán elindult ...
Csabáéknál a nagyfiú, Konrád lett aktív sportoló, de ő a focit választotta, már gimnazistaként a Rákóczihoz került Kaposvárra. Ma Lellén játszik, ott is él, de nem a sport a főfoglalkozása, hanem az ingatlanfejlesztésben tevékenykedik.
Eszter lányuk egy angliai kitérő után és egyetemi tanulmányai végeztével visszatért Marcaliba, itt is dolgozik, értékesítési vezető a Green Tyre Zrt-nél. Eszter lett a családi hagyományok örököse: „bevonzotta" a városba a férjét, Danicser Dávid építőmérnököt, itt kezdték meg közös életüket. Lakodalomra készülődtek, amikor kiderült, hogy a nagymama, Gyöngyi édesanyja éppen búcsúzik az élettől. Az ő kívánsága volt, hogy vele akármi történik, az esküvőt tartsák meg! Így is történt, csak a zene halkabban szólt ...
Reméljük és kívánjuk is egyúttal, hogy hamarosan folytatódhasson a család története a következő nemzedék krónikájával!
