Lepra, kolera, himlő, pestis - olyan járványok ezek, amik végigkísérik az emberiség egész történetét, hogy időről időre visszatérve tömegével szedjék áldozataikat. Hosszú évszázadokon keresztül se természetükről, se látszólag váratlan megjelenésük okáról úgyszólván semmit nem tudtak. Így aztán egyszerűen sorscsapásként kezelték őket, vagy az emberek által elkövetett bűnök büntetésének tekintették.
Az Európában 1347 - 1353 között dúló pestisjárvány, ami nagyjából megfelezte a vén kontinens lakosságát, kitörése után alig egy évvel a szépséges Firenzét is elérte, ahol a korabeli becslések szerint mintegy százezer áldozatot szedett.
Giovanni Boccaccio, a világhírű reneszánsz író Dekameron című műve ehhez a tragikus eseményhez kötődik. A védekezés egyetlen hatékony módjának már akkoriban is a távolságtartást gondolták. A könyvben arról olvashatunk, hogy a járvány elől tíz fiatal egy környékbeli kastélyba menekül ki a városból, azaz mai kifejezéssel szólva karanténba vonultak. Olyan helyet kerestek maguknak, „ami egy dombon feküdt...az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék.” Unalmuk elűzésére azt találták ki, hogy történetek mesélésével fogják múlatni az időt, mégpedig szigorú előírások szerint. Mindegyikőjüknek minden áldott nap el kell mesélnie valamilyen érdekes eseményt, s mivel összesen tíz napot töltenek együtt /innen van a görög eredetű cím/, a kötetben összesen száz elbeszélés található.
Így született meg a novella műfaja, a Firenze környéki Fiesole településen pedig ma is látható a Palmieri villa, ami állítólag a nevezetessé lett karantén helyszínéül szolgált - ez utóbbiban azért ne higgyünk vakon ...
Pestishez köthető műalkotást Magyarországon is találhatunk: Budapesten, a Mátyás templom előtt látható Szentháromság szobor az 1700-as években hazánkban dúló pestisjárvány emlékére állíttatott.
Durva pusztításokat tudott véghezvinni a szintén gyakori himlő is, ami többnyire akkor se múlt el nyomtalanul, ha sikerült valakinek túlélnie - általában igen csúnya sebhelyeket hagyott maga után, ami olyannyira jellegzetes volt, hogy külön nevet is kapott: himlőhely. Elkapta a himlőt a Himnusz szerzője, Kölcsey Ferenc is, akinek sikerült túlélnie a betegséget, de a fél szemére megvakult tőle.
Az 1831-ben hazánkban is pusztító kolerajárvány alatt több mint félmillió honfitársunk betegedett meg, és a fertőzöttek közel fele meg is halt. A halálos áldozatok egyike volt a nyelvújítás vezéralakja, az író Kazinczy Ferenc is. Ráadásul a korrekt tájékoztatás hiánya, a tudatlanság és a politikusok iránti bizalmatlanság tovább tetézte a bajt - az intézkedések nyomán előbb diáktüntetés, majd felkelés tört ki. Ez volt a nevezetes koleralázadás, ami további áldozatokat követelt, és súlyos anyagi károkat is okozott.
Száz évvel ezelőtt, az első világháború végén pusztított a földkerekség minden pontján végigsöprő járvány, a spanyolnátha, ami olyan elemi erejű volt, hogy több áldozatot szedett, mint maga a háború. Nagyjából két esztendőn át tartott, a halottak számát ma is csak több tízmilliós eltéréssel tudják megbecsülni ...
Idehaza a háborús helyzetre való tekintettel az első időkben nem lehetett cenzúrázatlan hírekhez jutni, a hivatalos tájékoztatás pedig igyekezett jelentéktelennek feltüntetni a veszélyt. A Magyarország című lap például azt írta, hogy egészen enyhe lefolyású betegségről van szó,
„az erősebb természetű emberek le se fekszenek...a megbetegedésekről szóló számok túlzottak.” Hasonlóképpen nyugtatja meg a közvéleményt a Zita Hadikórház igazgatója is, aki szerint „enyhe lefolyású, teljesen veszélytelen baj a spanyol betegség” / Az Est / .
Jeles írónk, Karinthy Frigyes is vígan élcelődik a Pesti Napló hasábjain az utazási korlátozások elrendelésének nevetséges megfogalmazásán: „Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, mikor szükségem van rá - szóval ne utazzam villamoson és vasúton élvezetből, mámorból, dorbézolásból, dáridóból ...csak szükségből utazzam...egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat, a villamoson való utazást .”
A sors kegyetlen fintoraként Karinthy nemsokára a járvány áldozataként fogja eltemetni rajongásig szeretett feleségét, Bogát / Judik Etel /, akinek halálakor azt írja naplójába 1918 októberében, hogy „A lelki sérülés nem gyógyul be soha, de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött...Nyomorék lettem egész életemre.” Egészen hátborzongató, de tény: 18 évvel később valóban agydaganattal fogja majd műteni Stockholmban a kor híres agysebésze, Olivecrona professzor. / A műtétre második felesége, dr. Böhm Aranka kíséri el, aki viszont alig egy évtized múlva fog füstté válni Auschwitzban, egykori bécsi kollégája, Mengele doktor döntésére. Böhm Aranka utolsó munkahelye a zalaegerszegi kórház volt, ahol munkaviszonya „elszállíttatás miatt megszűnt.” /
Hosszú lenne a spanyolnátha nevesebb áldozatainak listája, csak mintegy mutatóba pár név a magyar szellemi életből: Szabó Ervin, akiről az adott területen végzett munkássága nyomán a fővárosi könyvtárhálózatot elnevezték, Csontváry, a zseniális festő, Kaffka Margit, a Színek és évek, a Hangyaboly című regények írója, akit egy nap múlva a kisfia, Lacika is követni fog, őt édesanyja Petike jár című verse emelte a halhatatlanságba. A járvány végső hulláma végzett az utolsó magyar királlyal, IV. Károllyal is, aki ekkor már Madeira szigetén volt. Egy másik király, a spanyol XIII. Alfonz is elkapta a kórt, neki azonban sikerült felgyógyulnia, és ő volt az, aki a madridi Football Clubnak a királyi jelzőt adományozta - ezt a csapatot ma is így ismerjük: Real Madrid.
Nem kímélte Európa nagyjait sem a gyilkos kór, a halottak között van a híres osztrák festő, Klimt, a francia költő, Apollinaire, de ez végzett Max Weberrel, a modern szociológia megalapozójával, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című alapmű szerzőjével is.
És talán a legmegejtőbb halál: a spanyolnátha végzett a Fátimában a Szűzanyát megpillantó három kisgyerek közül kettővel is / Francisco és Jacinta Marto / ...
Ősrégi betegségnek számít ugyan, de aggasztó méreteket igazán csak a XX. század elejétől kezdett ölteni az egyre gyakrabban visszatérő és egyre több áldozatot követelő járványos gyermekbénulás. Az idősebb korosztály tagjai - a mai hetvenesek, nyolcvanasok - még jól emlékezhetnek arra a rémületre, ami az 1950-es években a Magyarországra háromszor is lesújtó járvány szinte folyamatos jelenlétét kísérte.
Az Egyesült Államokban már a két világháború között folytak kísérletek hatásos és biztonságos oltóanyag előállítására, s mivel maga az elnök, Roosevelt is a járvány lebénult túlélője volt, a kutatások megfelelő támogatásban részesülhettek - de közbejött a háború, és a figyelem / no meg a pénz / más irányba terelődött. Aztán 1952-ben olyan mérvű járvány söpört végig Amerikán, közel hatvanezer fertőzöttel, háromezer halottal, hogy a kutatások újból az érdeklődés középpontjába kerülhettek, és óriási költségvetési támogatást kaphattak.
Alig három esztendő múlva Jonas E. Salk eredményre jutott, és úriember módjára a vakcinát először saját magán, majd ezt követően a családján próbálta ki, ez után megindulhatott a tömeges tesztelés, megkezdődhettek az oltások. A szer nem volt tökéletes, beoltottak is fertőződtek meg, sőt halálesetek is előfordultak, de az út járhatónak bizonyult.
Más módon közelítette meg a problémát a lengyel származású tudós, Albert B. Sabin, a mindannyiunk által jól ismert Sabin - cseppek feltalálója, aki szintén saját magán kísérletezett először. A kockacukorban beadott cseppeket hamarosan hazánkban is megkaphatták a kisgyerekek, a járványt idehaza is sikerült visszaszorítani. Morbid módon nálunk akkor gördültek el az akadályok az oltóanyag beszerzésének és előállításának útjából, amikor az egészségügyi miniszter helyettesének a kisgyereke is elkapta a kórt, és mind a négy végtagjára lebénult ... Azóta a felhasznált oltóanyagok tovább tökéletesedtek, az eszközök és módszerek is finomodtak, a megelőzés hatékonnyá és egészen biztonságossá vált.
A bénult kisgyerekek egy részének állapotán gondos utókezeléssel lehetett javítani, létre is hoztak számukra megfelelő intézményt a forradalom napjaiban, Nagy Imre miniszterelnök rendeletére, de a fertőzés nyomát egész életükben viselték magukon. /A visszaemlékezők szerint az újonnan felállított intézet egyetlen mentőautóját a budapesti harcokban kilőtték, így a kis betegeket mosodai ruháskosarakban, kézben szállították a kezelés helyszínére. /A kórokozó a légzést támogató izmokat is képes volt megtámadni, és akivel ez megtörtént, az képtelenné vált az önálló légzésre, úgynevezett vastüdőben lehetett csak életben tartani. Magyarországra az első vastüdőt nemzetközi ismertsége révén Bossányi Andornak sikerült Angliából behoznia - elismerés helyett le is csapott rá az éber hatalom, mivel így bizonyossá vált, hogy bűnös kapcsolatot tart fenn a hanyatló nyugattal. Tíz évre ítélik, büntetését azonban nem tudja kitölteni, pár év múlva meghal a börtönben.
Már egészen elfeledkeztünk róla, hogy léteztek járványok, a tudományos felfedezések nagyszerűségei, a technika csodái körülvettek bennünket minden földi jóval. Az ember kezdte magát mindenhatónak képzelni, ha hallottunk is feltűnni valahol a világban valami szörnyűséget, az olyan távoli volt. Olyasmi, ami az Óperencián túl van, és minket itt, a magunk biztonságos kis fészkében sehogy se érinthet.
De most váratlanul történt valami.
Hirtelen eleven valósággá váltak B. Pascal figyelmeztető szavai: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike ... Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje.”
És most próbáljuk szokni ezt az ismeretlen helyzetet, aminek a kimenetele egyelőre igencsak kétséges. Azt sejtjük, hogy valami örökre megváltozott. Mi következik ezután? Tanulunk valamit ebből az egészből, vagy ahogy fellélegezhetünk kicsit, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk? A jövő tőlünk is függ, a felelősség megkerülhetetlen.
Az előbbiekben idézett Pascal Így folytatta:
„De az ember gondolkodó nádszál, a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála. Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.” O.I.