Rettentő sokat dolgozik. Hosszas egyeztetés után, csak kora este tudunk leülni beszélgetni, miután az utolsó kis beteg is távozik az orvosi rendelőből. Mosolyogva, vidáman fogad, egyáltalán nem látszik rajta, hogy reggeltől fogva talpon van, gyermekeket gyógyít, vígasztal a bajban.
- Mi a titka? Honnét ez a nagy munkabírás?
- Egyszerű, szeretem a munkámat. Régebben nevettem azon, ha azt mondták az idősebbek, hogy örüljünk, ha dolgozhatunk. Ma már értem, mire is gondoltak. Örülök, amikor reggel felkelek, és munkához láthatok. Csodálatos érzés, hogy segíteni tudok. Amikor bejön egy súlyos beteg gyermek a rendelőbe, és vissza lehet adni épségben a családjának,
annál nincs felemelőbb érzés. Ez kárpótol minden fáradságért.
- Meséljen egy kicsit a gyerekkoráról, a családjáról!
- Damaszkuszban születtem 1963-ban. Öt fiú és két lánytestvérem van, többfelé élnek a világban. Van, aki otthon maradt, van, aki Líbiában, Szaúd-Arábiában telepedett le. ENSZ iskolába jártam érettségi után cserediák program keretében kerültem 1983-ban Magyarországra. Egy évig nyelvi előkészítő kurzuson voltam, aztán mentem Pécsre, az Orvostudományi Egyetemre.
- Mindig is orvosnak készült?
- A sors alakította így. A mérnöki karra is pályáztam, ám amikor kicsit késve, 1983 novemberében Budapestre jöttem, az orvosira tettek, mivel a hozott pontszámom oda volt megfelelő.
- Nehéz volt beilleszkedni, egy más kultúrához igazodni?
- Más kultúrák találkozása véleményem szerint fejlődést és szélesebb látókört eredményez. A legfontosabb, hogy mindannyian emberek vagyunk, ez a lényeg! Szerettem Pécset, sokat segítettek a mindennapokban a csoporttársaim, vagy akár idegenek is. Emberségesek és jószívűek, barátságosak Magyarországon az emberek. Befogadtak.
- A diploma megszerzése után itt maradt, és munkát vállalt. Így tervezte, vagy a szerelem szólt közbe?
- 1984-ben találkoztunk a feleségemmel Pécsett. Ő is az egészségügyben dolgozik. Azóta együtt vagyunk, neveljük a két lányunkat, és segít nekem a mindennapokban.
- Az orvosi hivatáson belül a gyermekgyógyászat vonzotta?
- Eredetileg sebész szerettem volna lenni. Ám amikor végeztem a tanulmányaimmal 1990-ben, csak egy állást hirdettek meg, mégpedig gyerekorvosit a nagykanizsai kórházban. Annyira kevesen voltunk, s annyira segítettek, támogattak, hogy kezdőként szabad kezet kaptam az osztályon. Emlékszem egy súlyos agyhártyagyulladásos gyermek esetére, hogy sikerült életben tartani! Ott ragadtam. Dolgoztam a csecsemő-és gyermekosztályon, iskolaorvosként, kísérleti jelleggel pedig vidékre mentünk a felnőtt háziorvosorvos mellé segíteni. A beteg gyermekek életmód táboroztatását is Nagykanizsán kezdtük, ott tanultam meg, hogy is kell ezt csinálni. Három kongresszus szervezésében is nagy szerepet vállaltam.
- Hogy került kapcsolatba Marcalival?
- 2001-ben Dr. Rőth Zsuzsanna főorvosnő hívott ügyeleti munkára, mivel orvoshiánnyal küzdöttek a kórházban. Aztán 2003-ban ide jöttem orvosnak. 2007-től osztályvezető főorvos lettem. Nagyon szeretek itt élni és dolgozni. Minden támogatást megkapunk.
Sokan kérdezték már, miért nem mentünk el a családommal külföldre, hiszen anyagilag messze jobban járnánk. Azért, mert itt odaadóak és segítőkészek az emberek. Amikor Nagykanizsán szerettünk volna egy rehabilitációs szobát kialakítani, pillanatok alatt olyan emberek is segítettek, akiknek nem is volt károsodott gyerekük. A marcali nyári táboroknál is hamar megvolt, ki támogatja eszközökkel, helyiséggel a programot. A sószoba kialakításánál is példa értékű volt az összefogás a bál megrendezésénél és a szoba berendezésének létrehozásánál is,együtt cipelték a téglát a szülők és a gyerekek. A helyi vállalkozók és magánszemélyek is többször nyújtottak önzetlen segítséget a gyerekosztály és a táborok számára. Most is bármit kérünk, teljesítik. Az apukák ha kell, rendelőt festenek, az önkormányzat is mindig mindenben segít, nagyon jó a kapcsolatunk. Egy nagy család ez a
város. S ez fontosabb, mint a pénz. Ezért maradtunk. Örömmel tölt el, hogy hasznos tagja vagyok ennek a közösségnek, hisz segíthetek. 2015 tavaszától a II. számú gyermek háziorvosi ellátásban, körzeti és iskola egészségügyi feladatokban is dolgozom. A vidéki települések gyermek ellátását Mozgó Szakorvosi Szolgálat keretében végzem.
- Tolerálja azt a családja, hogy ritkán látják önt otthon?
- Megszenvedte a feleségem, és a két lányom, hogy ilyen szakmám van. Sokszor az utolsó pillanatban maradt el a közös program. Gyakorta már fel voltak öltözve indulásra készen, s akkor hívtak, menni kell beteghez. Soha nem tettek nekem ezért szemrehányást, szerencsém van ezzel a három hölggyel, nagyon türelmesek velem. Emlékszem olyan nyaralásra is, hogy végig a telefont kellett figyelnem a munka miatt. S lám, a gyermekeim is az egészségügyi pályát választották! A nagyobbik gyógytornásznak tanul, a kisebbik most kezdte az orvostudományi egyetemet.
- Van hobbija?
- Hobbim a munkám! Mellette szeretek utazni. Gyönyörű helyek vannak ebben az országban is.
- Milyen a tökéletes napja?
- Ha minden beteg meggyógyult.
- Mi az, amit nem szeret?
- Úgy gondolom, sok a haszonember a világon. Gyűlölöm azt, aki hazudik.
- Mi az, amit sajnál az életében?
- Elveszett az az idő, azok az évek, amíg az édesanyámat nem láthattam. Ő Szíriában maradt, 2011 után nem engedte, hogy hazamenjek, nem lehetett tudni, mi történne velem ott, abban a helyzetben. Nyolc évig kellett várni az újbóli találkozásra, addig csak telefonon, interneten érintkezhettünk. Tavaly decemberben utaztam haza, az Isten is így akarta, hogy menjek, hisz szegény beteg lett, kórházba került, s sajnos rövidesen meghalt. De kellett még egyszer találkoznunk ebben az életben! S fáj, hogy a lányaim nem mindig kaphatták meg tőlem a kellő együttlétet.
- Mik a tervei a közeljövőben?
Szeretném folytatni a beteg gyermekek életmód táboroztatását, ezt nagyon fontosnak tartom a jövőben is. Mindig van valami a rendelővel kapcsolatosan is. Szépnek kell lennie és barátságosnak, hogy ne sírva lépjenek be az ajtón a kicsik. Tiszteljük meg a gyerekeket, hisz ők a jövő!
Sajnos, gyerekkori fényképeket nem tudtunk az interjú mellett közzétenni, mivel odalettek a háborúban. S tudjuk, az öldöklés hány család életét dúlta fel, tette tönkre!
Jó egészséget kívánok az olvasók nevében is!
HCSGY